A narancsszínű tájat átszelő lovast és társát egy piros szikláról szemléli valaki, akit három másik óriás tart szemmel. A sziklán pihenő alak magányos, még sincs egyedül, ilyenkor tündöklő fényben jelenik meg az égen egy szokatlan lény is. Nincsen telihold, még várnak rá az éjszakai fürdőzők a lágyan hullámzó vízben. Habok között pihen, majd a fotelbe kuporodik és olvasni kezd. A színes tárgyak körülötte idővel amorf formákat öltenek, absztrakt sziluettjeik egyszerre tűnnek ősinek és e világon túlinak. Gondolatban egy varázslatos dzsungelben jár, ahol egy vulkánból hirtelen láva tör ki türkizkék villámok kíséretében. Már nem fél egyedül lenni.

Lovrity Anna Katalin animációs filmrendező és illusztrátor a festészet felől érkezett a mozgókép világába, így az animációs filmekre általában jellemző rajzosság és karakterfókusz helyett az ő munkáit sokkal inkább a foltok, az élénk színek és az ezekből alkotott lírai tájképek dominálják. Vizuális nyelvét ez teszi egyedivé, egyúttal ez az, ami újra és újra kihívás elé állítja őt alkotás közben. Hogyan lehet a homogén felületeket mozgásba hozni? Mi az a minimum rajzolt részlet, amely a befogadó számára szükséges a karakterek és tárgyak megértéséhez? Miként válhat ez az ábrázolásmód univerzálissá és használhatóvá egyéb, nem mozgóképes vizuális műfajokban és a design területén?

Lovrity Anna Katalin ebben a különleges vizuális univerzumban a színeket a valós látványtól eltávolodva és szimbolikus jelentések nélkül, a képen belüli színviszonyok alapján határozza meg, hasonlóan, mint ahogyan Henri Matisse és a fauve-ok tették, akik a háromdimenziós ábrázolással együtt felszámolták a realisztikus színhasználatot is a 20. század elején. Képei és filmjelenetei a kollázstechnika sajátosságait hordozzák: már elég kettő-három papírkivágatot idéző forma ahhoz, hogy a sokszögek absztrakt emberi alakokat, csendéleteket vagy életképeket rajzoljanak ki. A terek kevés elemből épülnek fel és sokszor a már megrajzolt részletek is eldobásra kerülnek az alkotói folyamat végére. A nagy formákban, homogén tájakban elhelyezett alakok látványa ambivalens érzést kelt: a kimerevített pillanat egyszerre tűnik nehéznek és könnyűnek, a semmiben való lét érzése egyaránt hathat nyomasztóan és felszabadítóan.

A K11 LABOR kiállításán az animációs filmrendező 2017-ben bemutatott Vulkánsziget című rövidfilmjével, az egyedi vizuális nyelvvel létrehozott tájakat és lényeket bemutató illusztrációkkal, illetve az illusztrációs stílust hordozó tárgyakkal, a Lovrity Anna Katalin által társalapított Kirakós Budapest és What the Rug márkák termékeivel is találkozhatunk. A kiállítás címe – Az elveszett fagyigombóc – Lovrity Anna Katalin egyik, azonos címet viselő illusztrációja, melyen egy sokszögekből álló, nem tökéletes körforma esik a gravitáció áldozatául, és talál új szerepeket magának más-más színben és helyzetben valamennyi bemutatott illusztráción.

____

The horseman and his companion crossing the orange landscape are observed from a red rock by someone who, in turn, is watched by three other giants. Resting on the rock, the figure is lonely, yet not alone – an unusual creature appears in the sky in a brilliant light. There is no full moon, the night swimmers are still waiting in the gently rippling water. Resting among the waves, the figure then sits in an armchair and begins to read. Over time, the colorful objects around him take on amorphous shapes. Their abstract silhouettes appearing both ancient and otherworldly. In his mind, he explores a magical jungle, where lava suddenly erupts from a volcano, accompanied by turquoise lightning. He is no longer afraid to be alone.

Animation film director and illustrator Anna Katalin Lovrity came to the world of motion pictures from a background in painting. Instead of the typical drawing style and character-focused approach of animated films, her work is dominated by spots, vibrant hues, and the lyrical landscapes composed of them. This is what makes her visual language unique, but also what challenges her from time to time: How can homogeneous surfaces be set in motion? What is the minimum amount of drawn detail necessary for the viewer to understand the characters and objects? How can this visual approach become universal and applicable to other, non-animated visual arts and the field of design?

In this unique visual universe, Anna Katalin Lovrity determines colors not based on realistic representation or symbolic meanings but according to the relationships between hues within the composition—much like Henri Matisse and the Fauves, who, along with three-dimensional depiction, abandoned realistic color usage in the early 20th century. Her images and film scenes have the characteristics of the collage technique: just two or three paper-cut-like shapes are enough to form abstract human figures, still lifes, or snapshots of daily life. Spaces are built up from a few elements, and often even drawn details are discarded by the end of the creative process. The sight of figures placed within vast shapes and homogeneous landscapes evokes an ambivalent feeling—the frozen moment appears both heavy and light, and the sensation of existing in nothingness can feel equally oppressive and liberating.

The exhibition showcases Lovrity's 2017 short film Volcano Island, along with illustrations depicting the uniquely crafted landscapes and creatures of her visual world. Additionally, visitors will find illustrated objects and products from Kirakós Budapest and What the Rug, brands co-founded by Lovrity Anna Katalin. The exhibition's title, The Lost Scoop of Ice Cream, refers to one of Lovrity’s illustrations of the same name, in which an imperfectly round shape, composed of polygons, falls victim to gravity—only to find new roles for itself in different colors and positions throughout the showcased illustrations.